Pireneusi hegyikutya

pireneusi hegyikutya, pireneusi juhászkutya

Áldozatkész, bátor és hűséges mindhalálig: az impozáns pireneusi hegyikutya (vagy pireneusi juhászkutya) a középkori értékek ideálját testesítette meg olyannyira, mint ahogy szinte egyik másik eb sem. Így a Pireneusokból származó, egykori nyájőrző kutyát már hamar elkezdték kastélyok őrzésére használni. XIV. Lajos király udvarát is „díszítette” a vonzó óriás.

A pireneusi hegyikutya tulajdonságai

Az eredetileg nyájőrző kutyaként tenyésztett pireneusi juhászkutya még ma is nagyon éber ebnek számít. Szereti védeni és megfigyelni a „falkáját“. Bátor és szükség esetén mindig kész megvédeni hozzátartozóit. Mivel régen gyakran sok ideig egyedül hagyták a nyájjal, hozzászokott ahhoz, hogy önállóan hozzon döntéseket és az embertől függetlenül reagáljon a történésekre. Ezért a ma családi kutyaként tartott egyedek is bizonyos mértékben megőrizték önfejűségüket és kétkedésüket, ami ahhoz vezet, hogy megkérdőjelezik gazdájuk parancsait és nem feltétlenül hallgatnak a szóra. Magabiztos és szabadságszerető lényük ellenére egyidejűleg nagyon emberközpontúak és szelídek. Szeretteikhez nagyon szoros kötődést alakítanak ki. Különösen a gyermekekkel és a kis háziállatokkal viselkedik hihetetlen türelemmel és gyengédséggel a gyengéd óriás. A gyengébbekkel szemben tanúsított higgadtsága és jó természete kellemes és nyugodt partnerré teszi az egykori pásztorkutyát, aki bizonyos feltételek mellett nagyon pozitívan viselkedik családi kutyaként.

Magas az ingerküszöbe és természetéből adódóan minden másnak mondható, csak agresszívnek nem – ez a tulajdonság, ami nemcsak családi kutyaként jön jól manapság, hanem korábban nyájőrző kutyaként is megvédte attól, hogy ok nélkül kockázatos helyzetbe kerüljön. Ha egy farkassal vagy egy medvével harcba bonyolódott volna, akkor nemcsak a nyájat hagyta volna figyelmen kívül, hanem azt is kockáztatta volna, hogy megsérül vagy esetleg meg is hal. Sokkal inkább arra számít az impozáns óriás, hogy csupán jelenlétével tiszteletet vívjon ki. Tisztában van erejével és kisugárzásával, arra hagyatkozik, hogy „ellenségei” már termetének láttán elmeneküljenek.

Legkésőbb akkor, amikor hangos, erőteljes ugatásba kezd, amit egyébként elég ritkán tesz, tudja a vele szembenálló, hogy jobb, ha nem kezdi ki ezzel az „erőbombával”. Tehát a területe felé közeledő idegenekkel szemben természetesen gyanakvóan viselkedik, de ok nélkül soha nem támad emberre vagy más állatra. Fajtának megfelelő tartása esetén és konzekvens, valamint szeretetteljes neveléssel, amit a lehető leghamarabb ajánlott elkezdeni, a makacs hegyikutyából a család megbízható védelmezője és kedves kísérője válhat.

Külső megjelenése

Egy ilyen fajtájú eb gazdija biztos lehet abban, hogy csodáló vagy tiszteletteljes pillantásokat vetnek az emberek majd kedvencére. Erős termete és hatalmas sörénye a fajta ismerőit is lenyűgözi. Már óriási termete sem engedi, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják a pireneusi hegyikutyát. A kanok marmagassága tekintélyes, a 70-81 cm-t is eléri, míg a szukáké valamivel kisebb, 65-75 cm. Ezek az ebek kb. 60-65 kg-ot nyomnak.

A pireneusi hegyikutya világos színű bundája is feltűnő – legalábbis akkor, ha nem egy birkanyáj közepén áll. Teljesen fehér vagy halvány sárga színben fordulhat elő. Halvány sárga, homokszínű, farkasszürke vagy világos szürke foltok megengedettek a fejen, a füleken és a farkon. Bundája sűrű, finom aljszőrből és durva, időjárásálló fedőszőrből áll. Utóbbi elég hosszú és egyenes vagy hullámos lehet. Vastag szőrzete, ami megbízhatóan megvédte a hegyvidék extrém időjárási körülményeitől is, elegáns, majdnem fenséges benyomást kölcsönöz a szép kutyának. Ezt a képet a nyakánál lévő hosszú szőr is erősíti, ami egyfajta sörényt képez. A farkán és a lábain valamivel hosszabb a bunda, mint a test többi részén.

Figyelemre méltó mérete ellenére inkább hosszúnak mondható testalkata, mint magasnak. Mellkasa mély és széles, háta pedig egyenes és izmos. Az igazán kicsi, háromszög alakú, lelógó fülek laposan hullnak a nagy, széles és V-alakú fejre. Akkor állnak egy kicsit felfelé, ha figyelnek valamire. A nyugalmi állapotban lógó, bozontos farok feszült vagy ideges állapotban a háton kunkorodik. Mandulaformájú szemei viszonylag kicsik és mindig sötétbarnák. Orra sötétfekete színű. A pireneusi hegyikutyára jellemző, hogy a hátsó lábak mancsán egy magasabban tűzött ujj, ún. farkaskarom található.

A pireneusi hegyikutya története

A Földközi-tenger és az Atlanti-Óceán között fekvő Ibériai-félszigetet a Pireneusok választják el az európai kontinenstől. Ez a hatalmas hegylánc a pireneusi juhászkutya otthona, akik mind a francia, mind a spanyol oldalon éltek. Amikor a nyájőrző kutyára vonatkozó első standardokat megfogalmazták, mégsem tudott Franciaország és Spanyolország megegyezni egy közös fajtában. Ennek a kudarcnak az lett az eredménye, hogy két külön standardot hoztak létre két különböző kutyafajta számára: az egyik, az itt leírt francia chien de montagne des Pyrénées (pireneusi hegyikutya vagy patrounak is nevezik) és a másik, a spanyol Mastín del Pirineo (pireneusi masztiff). A két standard csak jelentéktelen dolgokban tér el egymástól az eb lényének és külső megjelenésének leírásában. Végeredményben ez a két kutyafajta közös múltra tekint vissza.

A pireneusi juhászkutya és a pireneusi masztiff elődei feltehetőleg már 3000 évvel ezelőtt is a régióban éltek. A bronzkorból származó csontvázak szintén erre utalnak, mint ahogy Harper Trois-Fonteneys is írja „Utazásaim és kutyáim“ című könyvében. Már a kora középkorban nyájőrző kutyaként használták a lenyűgöző állatot, akinek meg kellett védenie az értékes nyájat a vadonban ólálkodó farkasoktól és medvéktől. Vastag bundájuk nemcsak a hegyvidék időjárásának viszontagságaitól védte meg, hanem a vadállatok támadásától is. Továbbá a pásztorok tüskés nyakörveket is tettek kutyáikra, hogy elkerüljék az éhes medvék vagy farkasok halálos kimenetelű támadásait. Tulajdonképpen a nagy fehér nyájőrző kutyák a pásztorok felbecsülhetetlen segítői voltak. Nagyon önállóan dolgoztak és mindig hihetetlenül hűségesen álltak oldalukon. Ha a pásztor hosszabb ideig távol volt, akkor is nyugodtan hagyatkozhatott négylábú társa őrző ösztönére, reakcióképességére és bátorságára.

Így a bátor és impozáns óriások hamar elnyerték a nemesség tetszését is. A pireneusi hegyikutyát már a 15. század elején használták őrző-védő kutyaként a francia kastélyokban és a 17. században előkelő társasági kutyává avanzsálták. Feljegyzések tanúsítják, hogy többek között Château de Lordes és később XIV. Lajos király udvarában is tartották ezt az impozáns fajtát. Az ilyen prominens gazdák ellenére feledésbe merült a pireneusi juhászkutya az évek során, amely fajtára vonatkozóan csak 1923-ban fogalmazták meg az első hivatalos standardot.

A nagy birkatenyésztés korának leáldozott és a Pireneusokban már alig éltek medvék és farkasok, akik veszélyt jelentettek volna a megmaradt nyájakra. A csaták és háborúk is megtették a magukét és alig tudta már etetni valaki az óriási állatokat. Szerencsére Franciaországban és azon kívül is egy pár fajtakedvelő kitartott a lenyűgöző kutyafajta mellett és biztosította a pireneusi hegyikutya túlélését egy pár tenyészállattal. A 20. század 80-as éveiben növekvő turizmus a Pireneusokban ismét nagyobb ismertséget adott a fajtának és a francia hegyeken túl is közkedveltté vált házőrző és családi kutyaként.

Tenyésztése és egészsége

A tenyésztők száma származási helyén, Franciaországon kívül jelentősen megnövekedett a 20. század végén. A különböző tenyésztők szoros kapcsolatban állnak egymással, hogy széles tenyésztői bázis alakuljon ki az országhatáron túl és így gondoskodjanak a fajta kiváló minőségi standardjáról. Az állat éber és gyengéd tulajdonságainak, valamint egészségének fenntartása áll előtérben a tenyészállatok kiválasztása során. Robusztus termete ellenére a pireneusi hegyikutya hajlamos a könyök- és csípőízületi diszpláziára, mint ahogy minden nagy testű és nehéz súlyú eb. A rákos megbetegedések és az ízületi gyulladás gyakrabban fordul elő ennél a fajtánál előrehaladott korban. A rendszeres állatorvosi vizsgálatok sem akadályozhatják meg ezen betegségek előfordulását, azonban a korai diagnózisnak köszönhetően nő a gyógyulás esélye.

A pireneusi hegyikutya etetése és ápolása

Az állatorvosi vizsgálatok mellett a fajtának megfelelő tartás, a megfelelő ápolás és a helyes táplálás is támogatja kedvence egészségét. Egy lelkiismeretes tenyésztő, akinek a kölyök jó közérzete a legfontosabb, a leendő gazdinak részletes táplálkozási útmutatást ad és kérdések felmerülése esetén is szívesen segít és szolgál tanáccsal. Természetesen nem ajánlott alábecsülni egy ilyen nagy állat napi tápszükségletét, a mennyiségnél azonban fontosabb a táp minősége. Azt javasoljuk, hogy száraz eledel és hús keverékével lássa el kedvencét. Egy kifejlett példány kb. 1-2 kg eledelt fogyaszt el naponta (méretétől, nemétől és aktivitásától függően), aminek legalább a felét húsnak kellene alkotnia.

Egyes tenyésztők kedvező tapasztalatokat szereztek az ún. barfozás területén is. A B.A.R.F. (Biologically Appropriate Raw Food) angol betűszó, ami biológiailag megfelelő nyers húst jelent és ez az etetési mód mellőzi az ipari szinten gyártott eledeleket. A Barf koncepciója a természetes, hagyományos étrend felé fordul: nyers hús és csont energia- és kalciumforrásként, a nyers zöldség és gyümölcs pedig gondoskodik a szükséges vitaminok beviteléről. A friss élelmiszereket és a sok húst biztosan nem kaphatja meg olyan kedvező áron, mint a teljes értékű eledelt, azonban mindig a kutya egészségének mindig a költségek felett kellene állnia.

Négylábúja megfelelő ápolása is hozzájárul egészségéhez. A hosszabb szőrt ajánlott rendszeresen kefélni azért, hogy ne csomósodjon össze. Elég 2-3 naponta alaposan megfésülni kedvence bundáját azért, hogy megőrizze fényét. Az orr és a fülek is rendszeres tisztítást és ellenőrzést igényelnek, valamint bizonyos időközönként a farkaskarmokat is meg kell rövidíteni.

A pireneusi hegyikutya tartása és nevelése

A megfelelő ápolás és táplálás mellett ugyanolyan fontos a kutya fajtának megfelelő tartása és nevelése. A pireneusi hegyikutyának nagy térre van szüksége. Nyájőrző kutyaként ahhoz szokott hozzá, hogy óriási területet felügyel, így családi kutyaként is nagy kertre van szüksége ahhoz, hogy a veleszületett őrző ösztönét kiélhesse. A szűkös városi körülmények vagy a kennelben való tartás nem alkalmas a szabadságszerető és természetkedvelő állat számára. Ezenkívül kiterheléséről és elégedettségéről a hosszú séták és sok póráz nélküli mozgás gondoskodhat.

Mind a házban, mind a napi séta során érvényes, hogy nem szabad alábecsülni a pireneusi juhászkutya területvédő magatartását. Alapvetően e fajta számára minden a területének minősül, amit tekintetével megfigyelhető. Ezt védelmezi és szükség esetén szembeszáll a betolakodóval is. Emellett a kert megfelelő lekerítése is elengedhetetlen, mint ahogy a szeretetteljes, de konzekvens nevelés, amelynek során a kutya megtanulja, milyen szituációkban van szükség házőrző tulajdonságaira. Mivel ezek az ebek rendkívül önfejűek és szívesen megkérdőjelezik a gazda utasításait, a kezdetektől erős bizalmi köteléket kell kialakítani ember és állat között. A kutyának meg kell tanulnia, hogy bízzon „falkavezére” képességeiben. Ezt a fajtát nem ajánljuk kezdő kutyatartóknak. Tapasztalt kézre van szüksége, ami a nélkülözhetetlen következetességgel, de szeretetteljes türelemmel és sok empátiával utat mutat számára. Csak a megfelelő vezetés alatt válik hűséges és megbízható partnerré, aki mindig ott lesz gazdája mellett a szó szoros értelmében.

A leghasznosabb cikkeink
A középméretű Golden Retriever (ejtsd: golden retriver) nagyon gyerekbarát és ezáltal ideális családi kutya: Emberközpontú és engedelmes, nagy a mozgásigénye, de bundája kevés ápolást kíván meg.
A tacskó ellenállhatatlan nézése már megolvasztotta jó pár állatbarát szívét.
A Német Juhászkutya (gyakran csak Németjuhász) a legelterjedtebb munkakutya a világon...